Már gyermekkorában eldőlt, hogy orvos lesz, hiszen édesapja is háziorvos volt. Milyen volt az akkori orvosi hivatás, és miben különbözött a maitól?

Már óvodás korom előtt egyértelmű volt számomra, hogy ezt a pályát választom. Édesapám Pápán volt háziorvos, és gyerekként abban nőttem fel, hogy betegek jöttek-mentek a házunkban. Lassan a gyógyítás mindennapi életem részévé vált. Abban az időben még sokkal gyakoribbak voltak a házhoz hívások, még egy kisebb láz esetén is. Ma ez már szinte elképzelhetetlen, a betegek a legritkább esetben kérik a háziorvos látogatását. Inkább a rendelőbe jönnek, még akkor is, ha alig bírnak mozogni.

A házhoz látogatás megszűnése az időhiány miatt alakult így?

Részben igen, de a diagnosztika és az orvoslás fejlődése is hozzájárult ehhez. A betegek ma már tudják, hogy a háziorvos a táskájában lapuló eszközökkel csak alapvető dolgokat tud megállapítani, komolyabb vizsgálatokra nem képes. Éppen ezért sokszor inkább a sürgősségi osztályt választják, ahol néhány óra alatt komplett kivizsgálást kaphatnak, beleértve ultrahangot és laborvizsgálatokat is. Alapesetben ezekre a vizsgálatokra heteket kellene várni. A mai rendszerben egyre kevésbé a háziorvost, sokkal inkább a mentőt hívják, ami már a 112-es központon keresztül működik.

Ön a belgyógyászat felé orientálódott, amit később tanított is. Miért volt ez fontos a háziorvosi pályához?

Mindenképpen ez az alapja. Egy háziorvosnak a belgyógyászatot magas szinten kell ismernie, mert ez a tudás adja meg azt a pluszt, amivel a betegnek igazán segíteni tud. Régen általában egy belgyógyászból lett háziorvos. A ’90-es években vezették be a külön háziorvosi vagy családorvosi szakvizsgát, ami hasonló, de nem ad annyi plusz tudást. A tanítás pedig egy jó kis elméleti torna volt, kihívás és egyben kilépés a kórházi rutinból.

Milyen érzés volt először beülni a veszprémi 12. körzet orvosi székébe?

Hat év osztályos munka után, 43 éve ülök ebben a székben. A kezdet nehéz volt, fiatal titánként az ember azt hiszi, mindent tud, aztán bekerül a mélyvízbe. Van egy vérnyomásmérő, egy fonendoszkóp, egy EKG, és magamra vagyok utalva. De csak mély vízben lehet megtanulni úszni. Gyakorlatilag 43 éve minden nap egy új lecke, új esetekkel, új problémákkal.

Sokan azt gondolják, a háziorvos feladata kimerül a receptfelírásban. Milyen valójában a háziorvosi munka?

Pontosan ez az a téves gondolat, ami miatt nincs utánpótlás. Mi nem receptfelírók vagyunk. A háziorvosi rendelőből indul ki minden, és ide is fut vissza. Én küldöm a beteget a megfelelő szakrendelésekre, és a leleteivel hozzám jön vissza. Én vagyok a diszpécser, aki a beérkező információk alapján dönt, mit kell tenni. A háziorvos az, akinek komplexen, egészben kell látnia a beteget. Persze, tíz esetből nyolc csak alapfeladat, de minden nap van két-három, ami komoly agymunkát igényel. Ezeknek a mozaikdaraboknak az összerakása a legszebb a munkámban.

Hogyan változott az orvos-beteg kapcsolata a 80-as évekhez képest?

A bizalom a lényeg. A háziorvosnak az a feladata, hogy a beteg higgyen neki, és elfogadja a tanácsait. Az orvos-beteg kapcsolatot jelentősen átformálta a Covid és a digitalizáció. Ebben a rohanó világban sokan már csak telefonon akarnak mindent elintézni, de az orvoslásnak elengedhetetlen része a találkozás, a személyes vizsgálat. A beteg már az ajtón belépve is rengeteg információt ad az orvosnak. Jó lenne, ha a betegek megértenék, hogy a telefonos konzultáció nem helyettesítheti a személyes találkozást.

Jelenleg mintegy ezer betöltetlen háziorvosi praxis van az országon, ami azt jelenti, hogy egymillió embernek nincs állandó háziorvosa. Hogyan lehetne vonzóbbá tenni ezt a pályát a fiatalok számára?

Fontos lenne, hogy a fiatalok már az egyetemi évek alatt, minél hamarabb lássák, milyen változatos és sokszínű lehet a háziorvosi szakma. Jó kezdeményezés, hogy már több egyetem is kötelezővé teszi a háziorvosi gyakorlatot az elsőéves hallgatóknak. A minisztériumban is azon dolgoznak, hogy minden szakvizsga megszerzéséhez kötelező legyen egy több hónapos háziorvosi gyakorlat. Bízom benne, hogy ezek a lépések segítenek majd abban, hogy a fiatalok ne csupán "degradált semmitmondó szakterületként" gondoljanak a háziorvosi munkára, mert ez a szakma az egész egészségügyi rendszer alapja.

A 43 év alatt rengeteg örömteli pillanatot is megélt. Melyek ezek közül a legemlékezetesebbek?

A legboldogabb pillanatok mindig azok, amikor sikerül kirakni a diagnosztikai puzzle darabjait, és a beteg gyógyultan, hálásan tér vissza. Sokszor hallom, hogy „doktor úr, ha 10 éve nem csinálja azt, amit csinált, már nem élnék”. Ezek a visszajelzések, a harmadik-negyedik generációs betegek köszönete erőt adnak. Nagyon jó érzés, hogy amit nap mint nap teszek, annak van értelme, és ez a legfőbb mozgatórugója annak, hogy ameddig fizikailag és lelkileg bírom, itt legyek.

Mit jelent Önnek a Perlaky-díj?

A díj elsősorban a betegeim és a város elismerése. Jó érzés, hogy a több évtizedes munkát méltatják, és ez abba az irányba visz, hogy ne adjam fel, csináljam tovább, amíg csak tudom.