A közelmúltban megjelent könyv tehát nem a múló apropókról vagy a fellépések előtti promóciókról szól, hanem mélyebb és átgondoltabb találkozásokról. Eszterrel a kötet születéséről, a hallgatás művészetéről és a maszkok mögötti sorsközösségről beszélgettünk.

Amikor egy interjúválogatás megjelenik, felmerül a kérdés, hogy a máshol már olvasható szövegeknek miért kell könyv formájában is testet ölteniük. Te miért érezted ezt szükségesnek?

Nem éreztem szükségesnek, de úgy gondoltam, mivel a szövegek nem feltétlen csak a mának szólnak, izgalmas és érvényes olvasmány lehetne. Visszatekintve csakugyan elmondhatom, hogy Annus Gábor szerkesztésének is köszönhetően, összeállt az egész egy koherens anyaggá. Van egy erős dokumentatív jellege, még akkor is, ha túl sok idő nem telt el a megírás és a kötet megjelenése között.

Mennyire aktualizáltad az interjúkat a könyvhöz?

Egyáltalán nem aktualizáltam őket. Mindig figyelek arra, hogy csak úgy jelenjenek meg interjúim, hogy az adott beszélgetőpartnerem átnézte az anyagot. Számomra fontos, hogy ha lehet, ő (is) jól érezze magát a szövegben, amikor újraolvassa. Viszont mivel egyszer már rábólintottak a szövegre, kis idő elteltével is vállalták. Tehát nem aktualizáltam, nem lett volna értelme. Tegyük fel, hogy egy interjúalanynak fontos a foci, és a beszélgetésben megemlíti, hogy minden álma, hogy Japán továbbjusson a vb-n. Ha jót tesz a szövegnek ez a kis mellékszál, ami egyébként az alanyt jellemzi, akkor beírom a mondatot. De soha nem tennék megjegyzést arra vonatkozóan, hogy végül kiesett a szigetország… Fontos volt a dokumentatív jelleg, egy korábban elhangzott gondolatot nem kell kijavítani csak azért, mert végül nem úgy alakult, vagy éppen beigazolódott valami.

Mindig olyan személyekkel beszéltél, akiket te szerettél volna?

Annus Gáborral közösen szoktunk ötletelni, előfordul, hogy ő mond javaslatokat, akad olyan, hogy én. Sokszor egy-egy új mű szülte bennem az igényt, melyen keresztül kíváncsi lettem az alkotóra. Valójában mindenkivel nagyon szeretek beszélgetni, akár híres, akár nem, akár művész, akár nem. Persze előfordulhat, hogy valami miatt nem működik két ember között a kémia, szerencsére ez a ritkább.

A könyvben megjelenő interjúkat gyakorlatilag egy lélegzetvételre el lehet olvasni, és utána lehet rajtuk gondolkodni. Ebben a rohanó világban bátran elő lehet lehet venni bármikor, ha egy kis kikapcsolódásra vágyunk. Mire számíthat az olvasó?

Nem feltétlen lightos szövegekre, ugyanakkor valóban fontos, hogy ma, amikor kevesebb ideig tudunk egy dologra fókuszálni, talán épp megfelelő olvasmány lehet akár csak napi egy interjút elolvasni. Remélem, mindenki talál benne számára meghatározó mondatot, gondolatot, történetet, és bízom abban, hogy másnak is olyan kapaszkodó lehet, mint nekem.

Másképp olvasunk online, mint könyvet lapozva?

Szerintem igen: ha kinyitunk egy könyvet, akkor már megteremtünk egy rituálét. Ott már tisztában vagyunk vele, hogy nem csak egy gyors görgetés lesz, ahol közben bejön egy e-mail, amire válaszolni kell… Ismerjük a helyzetet, amikor a telefon előtt ülve már azt sem tudjuk, miért vettük a kezünkbe. Ha egy könyvet nyitunk ki, akkor általában azzal a céllal ülünk le, hogy azt elolvassuk, ekkor megteremtjük a szükséges miliőt is. Egyébként semmi bajom az online olvasással, sőt, amikor manapság azt halljuk, hogy nem olvasunk eleget, mintha az online olvasást nem akarnánk ide számolni. Pedig az is fontos. A szöveg a fontos, a mondat, a gondolat, az üzenet. Szerintem teljesen mindegy, hogy milyen platformon jutunk hozzá.

Számtalan interjút készítettél már újságíróként. Miért ezek a beszélgetések kerültek bele a válogatásba?

A Tiszatájra csak ezeket írtam, a kötetben szereplő írások mind oda íródtak, tehát csak olyan anyagok kerültek be, melyek a Tiszatáj oldalán valaha megjelentek, ez volt a válogatási elv.

A művészekre gyakran felnéznek az emberek vagy tartanak tőlük, miközben a kötetből az derül ki, hogy ők is emberek, és rendkívül könnyű volt őket megszólítani. Ez mennyire jön vissza a szövegekben?

Szerintem ez visszajön a könyvben. Nem feltétlenül a „könnyű” szót használnám, inkább azt mondom, hogy igyekszem utat találni ehhez. Aki elolvassa a könyvet, remélem, ugyanezt fogja érezni, mert kicsit belelát a másik embernek a fejébe vagy a gondolatvilágába, és érzi, milyen jó, hogy beleláthat. A közvetlenség nagyon átjön a szövegeken. Egyik írás sem olyan, mintha valaki betanult volna egy klisét vagy egy marketingszöveget, amit minden rendezvényen elmond, hanem őszintén válaszolnak a kérdésekre.

Mi a titkod, hogy ezt ki tudod hozni az alanyaidból?

Örülök, ha úgy látod, van mögötte titok, én egyszerűen csak nagyon szeretem ezt csinálni. Persze a körülmények is sokat számítanak a bizalom kiépítésében, egy bekapcsolt diktafon nem mindig segít. Ha valaki például a megkeresésemre azt mondja, online is megejthetjük a beszélgetést, biztos, hogy nem hagyom annyiban. Egészen más műfaj személyesen leülni valakivel, s egymás szemébe nézni. Ezzel viszont már a másik is észreveheti, hogy komolyan gondolom, s hogy nem egy gyors „anyagot” akarok csupán „lehozni”. Szeretek időt hagyni a beszélgetésekre, az meg még nagyobb öröm, ha a beszélgetőpartner is szívesen szán rá időt.

A kötetben olvasható interjúk:
CSERNA-SZABÓ ANDRÁS, BECK ZOLTÁN, KÁCSOR ZSOLT, CSÁNYI VILMOS, GÉCZI JÁNOS, MÁSIK JÁNOS, ZALÁN TIBOR, TARR BÉLA, LUKÁCS SÁNDOR, KRUSOVSZKY DÉNES, KEPES ANDRÁS, EGRESSY ZOLTÁN, CSOÓRI SÁNDOR, KUKORELLY ENDRE, MÜLLER PÉTER SZIÁMI, LACKFI JÁNOS, GÁSPÁR SÁNDOR, JÁSZBERÉNYI SÁNDOR, HRUTKA RÓBERT, CAN TOGAY, ANDRÁS FERENC.

Ezek az interjúk többet adnak egy egyszerű beszélgetésnél, mindegyikben van van valami plusz, amit magával vihet az ember a hétköznapokra.

Megláthatjuk azt, hogy nagy művészeknek is rengeteg nehézségük és kihívásuk van. Nekik sem feltétlenül volt támogató a légkör, amiből jönnek, és igazából ugyanolyan problémákkal küzdenek, mint bárki más. Ezzel szembesülni – hogy miközben valaki minden este felmegy a színpadra, és nagy sikere van, közben mennyi szorongása, félelme vagy kétsége akad –, fontos tapasztalat. Ez a sorsközösség erőt adhat, persze nem az a cél, hogy összemérjük, kinek nagyobb a hátizsákja, de valahol mégis jó megérezni kicsit, ki hogyan hordja a sorsát.

Rád is hatással voltak ezek a találkozások?

Minden beszélgetésről úgy megyek haza, hogy több lettem, és valamit be tudok iktatni a saját életembe. Még akkor is így van, ha nem tudom mindig pontosan megmondani, hogy mit.

Van jelentősége annak, hogy felvétel készül, vagy egy sima kávé melletti beszélgetés is ugyanezt az eredményt hozná?

Szerintem a felvétel inkább elrettentő, sokszor van, hogy valamit elmondanak nekem, de megkérnek, ne írjam le a szövegben. Ezt az újságírói helyzetet meg kellett szoknom, és maximálisan tiszteletben tartom. Én nem akarok semmi rosszat, semmilyen bulvárhírért nem cserélnék be egy diktafonon kívüli történetet, mert közben hiszek a beszélgetés gyógyító erejében: azaz, ha az alany diktafonon kívül szeretne mondani valamit, azt is értékelem, hiszen ezek szerint fontos neki, hogy kimondja, de úgy érzi, a szövegben nincs helye. Itt összecsúszik a kávéházi beszélgetés és az interjú műfaja, de valójában nem bánom, mert nem az a lényeg, hogy minél több bulvárhírt „kihozzak” a másikból. Soha nem élnék vissza a mondottakkal.

Úgy láttam, ezek az interjúk érdek nélküli beszélgetések, amelyek magukért a gondolatokért születtek meg.

Mondhatjuk ezt. A hétköznapokban is az érdek nélküli beszélgetésekben hiszek, és úgy látom, egyre kevesebbszer kérdezzük meg a másikat csak úgy, hogy hogy van. Mert évek óta egy helyen dolgozunk, és évek óta ugyanúgy érkezik meg, és az állandó jelenléte azt sugallja, minden rendben van, hiszen itt van, hiszen dolgozik, hiszen képes elindulni otthonról. Mégis, ha megkérdeznénk, igazából, hogy van, biztosan lenne miről beszélgetni.

Az interjúkészítés legnehezebb része a hosszabb beszélgetések formába öntése és meghúzása, hogy az anyag befogadható maradjon az olvasónak. Te hogyan kezeled ezt a folyamatot?

Nem biztos, hogy mindig befogadható lesz a végeredmény. Ilyen szempontból egy kicsit makacs vagyok, mert ha nekem fontos egy bekezdés vagy egy mondat, de azt érzem, hogy az olvasónak már hosszú lenne, én akkor is biztosan benne hagyom a szövegben. Emiatt nem is vagyok feltétlenül a szerkesztők kedvence, mert elég önfejű tudok lenni. Emellett nyilván arra is figyelek, hogy az alany is jól érezze magát utólag a beszélgetésben. Ha olyat mondott, ami ránézve terhelő, nekem nem éri meg benne hagyni csak azért, mert egy jó sztori lenne belőle. Biztosan kihagyom az ilyen részeket. Visszatérve a kérdésre, kifejezetten szeretek belemerülni a szövegbe, maszatolni benne, mert ilyenkor ismét a beszélgetőtárs fejébe kerülök picit, s próbálom a lehető legjobban átadni azt, amilyen ő.