Amikor a Veszprémi Petőfi Színház tűzi műsorára a Hippolyt, a lakáj-t, és a rendezői székben a Jászai Mari-díjas érdemes művész, Dolhai Attila foglal helyet, sejthető, hogy nem pusztán egy poros múzeumi tárgyat kapunk leltárba, hanem egy ízig-vérig élő, lüktető előadást. December 5-én, péntek este a veszprémi színpadon újra felcsendülnek az örökzöld dallamok, és Schneider Mátyás fuvarozó ismét megvívja reménytelennek tűnő harcát a sznobizmussal. De vajon mitől működik ez a történet közel száz év elteltével is? Ennek jártunk utána az alkotókkal.

Dolhai Attila neve hallatán a közönség többsége elsősorban a színpadon álló sztárra, a musicalek és operettek hősére asszociál. Éppen ezért volt különleges pillanat, amikor a művész úgy döntött, átlép a rivaldafény másik oldalára. „Sok-sok színpadi év és tapasztalat után azon vettem észre magam, hogy egyre többet kotnyeleskedem bele a rendezők munkájába” – vallotta be őszintén Dolhai Attila az előkészületek kapcsán. „Mi lenne, ha ez történne? Mi lenne, ha az? – kérdezgettem. Voltak rendezők, akik ezt elfogadták, mások kevésbé. De bennem megérett az elhatározás: huszonöt év tapasztalatával a hátam mögött ki akartam próbálni magam rendezőként is.”

A történetet talán senkinek sem kell bemutatni: Schneider Mátyás, a hirtelen meggazdagodott fuvarozó élete fenekestül felfordul, amikor felesége, Aranka, a társadalmi felemelkedés bűvöletében szerződtet egy grófi házaktól származó lakájt, Hippolytot. A konfliktus borítékolható: a kispolgári kényelem és a kényszerű arisztokrata allűrök csatája ez, miközben a háttérben szerelmi szálak bogozódnak, és persze mindenki másnak akar látszani, mint ami.

Dolhai számára a Hippolyt nem csupán egy zenés komédia, hanem egy drámai mélységekkel is rendelkező társadalmi tabló. Bár a rendezés hű maradt a korhoz – kosztümös, nagypolgári miliőt látunk, nem farmernadrágos modernizálást –, a felvetett kérdések húsbavágóan maiak. 

A címszereplő mellett a darab másik tartóoszlopa Schneider Mátyás, a hétköznapi ember, aki csak a pörköltjét szeretné nyugodtan elfogyasztani, de helyette frakkban kell feszengenie. A szerepet a Jászai Mari-díjas Kőrösi Csaba formálja meg, aki számára ez a karakter valóságos időutazást jelent.

„Nem kellett külön felkészülni, vagy más produkciókat megnézni” – mondta Kőrösi Csaba. „Ezt mindenki ismeri. Gyerekkoromban, amikor már volt televízió, édesanyámmal rengeteget néztük. És miközben főtt a toroskáposzta vagy a hurka a sparhelt mellett, mi a filmből idéztünk. Mondtuk, hogy ’hagymát is hagymával’, vagy hogy ’mindenképpen anyukámat viszem az Operába’. Így telt a gyerekkorom, nevetve, szórakozva. Ezek az emlékek most mind felelevenednek az előadás közben.”

A nosztalgia azonban kemény fizikai munkával párosul. Schneider Mátyás szerepe nemcsak színészi, hanem erőnléti feladat is, különösen egy háromórás előadás során. „Régen meg se kottyant néhán tánc, vagy leugráltam három-négy méterről is, ha kellett” – mesélte nevetve, de őszintén a színész. „Most már megérzem a három órát. A nézők is látják, hogy törlöm a homlokom, mert folyik rólam a víz. De mondjuk úgy, jót tesz az embernek, legalább nem kell szaunába menni.”

A címszereplő Hippolytot Cservenák Vilmos alakítja. Számára a legnagyobb kihívást és egyben örömöt a karakter kettőssége jelenti. Hippolyt ugyanis nem a harsány komikus, hanem a merev, távolságtartó figura, akinek jelenléte mégis a humor legfőbb forrása.

„Igyekszem mindig a nulláról indulni, de ez egy fura figura” – elemezte szerepét Cservenák. „Kicsit hasonlít a Kabaré konferansziéjára. Ő az a szereplő, aki magányos a darabban, kicsit más, mint a többiek, kilóg a sorból. Szeretem az ilyen karaktereket játszani. Mindenkinek van egy elvárása a filmmel kapcsolatban. A próbákon belőjük a tempót, de végül a közönség rendezi meg az előadást. Ha nevetnek, a tempó lelassul, meg kell várni őket. De nem lehet görcsösen várni a poénra. Ha nem jön be, menni kell tovább, tartani kell a feszes ritmust.”

Módri Györgyi, Aranka megformálója szintén a „veszprémi kemény mag” tagja. Számára a Hippolyt próbafolyamata a stressz és az öröm kettősségében telt. Bár rutinos színésznőről beszélünk, a lámpaláz a mai napig elkíséri. „Én izgulós típus vagyok. Előadások előtt, akármilyen vidám darabról van szó, nagyon izgulok” – vallotta be. „De ennek a próbafolyamatnak minden percét élveztem. Amikor megérkezik a közönség, az egy új tanulási fázis."

A mostani bemutató különlegessége, hogy az előadás már nyáron elkészült, a Rátonyi Róbert Operettfesztiválon mutatták be először. A veszprémi közönség most egy úgynevezett felújító próbafolyamat után láthatja a produkciót december 5-én este. 

A rendező szerint a nyári bemutató óta eltelt idő jót tett a darabnak. A színészekben megérett a szöveg, a karakterek mélyültek, most pedig lehetőség nyílt a "patikamérlegen" kimért időzítések tökéletesítésére. „A társulat nagyon nyitott volt, jól fogadtak engem, mint elsőbálozó színházi rendezőt” – tette hozzá Dolhai. „A profi színészek rutinja, mint Kőrösi Csabáé vagy Módri Györgyiért, segítette a munkát, a fiatalok pedig lelkesedéssel hozták az új energiákat."

Az előadás tehát nem ígér mást, mint amit a Hippolyt, a lakáj cím garantál: önfeledt szórakozást, fülbemászó dallamokat és egy görbe tükröt, amibe belenézve talán magunkra ismerünk. Nevethetünk Schneider úr esetlenségén, Aranka sznobizmusán, de közben elgondolkodhatunk azon is, vajon mi magunk hányszor próbálunk többnek látszani, mint amik vagyunk.